Minden évben találkozunk itt, Aradon október 6-án, minden évben megilletődötten fejet hajtunk a tizenhárom vértanú tábornok emléke előtt, minden évben büszkén tekintünk vissza szabadságharcos elődeinkre, aztán minden évben hazamegyünk, és éljük tovább a magunk életét ugyanúgy, mint addig.

Most is, ahogy erre az ünnepségre készültem, elgondoltam, hogy milyen meszsze van tőlünk 1848–49 magyar szabadságküzdelme. Nem időben van meszsze, hiszen sok ugyan a százötvennyolc esztendő, de mégsem több mint két hosszú emberélet egymás után téve. Földrajzilag sincs messze tőlünk mindez, főleg itt Aradon, hiszen itt a közelben haltak meg a vértanúk, és ha a szél port kavar fel az utcán, talán ott van benne az ő poruk is.

Másképpen van tőlünk távol Kossuth Lajos, Széchenyi István, Petőfi Sándor vagy Damjanich János, Nagysándor József és mind a többiek. Eszméik és erkölcseik által vannak ők nagyon meszsze. Valljuk be magunknak, úgy olvassuk az élettörténetüket, mint valami romantikus Jókai-regényt, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez sohasem volt valóság. Pedig valóság volt! Valóság volt az, hogy a magyarok szabadságáért különféle meggyőződésű, vérmérsékletű és származású emberek össze tudtak fogni egymással, és együtt fordultak szembe az önkényuralommal. Pedig Kossuthot, Batthyányt, Széchenyit, Deák Ferencet sok szempontból egy világ választotta el egymástól. Valóság volt az is, hogy egy zseniális ifjú ember, a magyar nemzet felbecsülhetetlen kincse, akire úgy kellett volna vigyáznunk, mint a szemünk fényére, odadobta az életét a kozák lovak patái elé, a világszabadság eszméjéért. Valóság volt, hogy ez a nagyszerű költő azt tette, amit a verseiben mondott. Valóság volt az is, hogy az osztrák hadseregnek olyan tisztjei, akik magyarul sem tudtak, közük sem volt eredet szerint a magyar nemzethez, beálltak a szabadságharcba, hadvezérek lettek, és utána sem futottak meg gyáván, hanem vállalták a kötél vagy a golyó általi halált. Valóság volt a harc, valóság volt az ítélet, valóság volt a halál. Valóság volt az áldozatkészség, valóság volt az adott szó vállalása, valóság volt a hit, valóság volt az utódok iránti szeretet. Olvassunk csak bele a tizenhárom vértanú utolsó leveleibe, és rögtön rájövünk: emberek voltak, nem regényhősök, de tisztességes, hűséges, bátor emberek. Tisztesség, hűség, bátorság! Ezek az értékek kellenek nekünk is ahhoz, hogy az eszmét valóra válthassuk. Szabadság, egyenlőség, testvériség csak akkor lesz, ha van hozzá tisztesség, hűség, bátorság! Hiába hangoztatjuk az eszméket, ha nem helyezzük mellé az erkölcsöt is.

Civakodó nemzet nem fog magának szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kivívni. Az a közéleti vezető, aki egyfolytában csak azt mondja, hogy én, én, én, az nem fog szabadságot, egyenlőséget, testvériséget kivívni. Hiába mondja, hogy: én vagyok a legjobb, engem válasszatok, mert ez csak önzés, semmi más. Azt kell megtanulni, hogy: mi, mi és újból mi. Hogy nekünk csak együtt lehet esélyünk. Kossuthban, Széchenyiben, Petőfiben is volt önérvényesítő szándék, bennük is volt emberi önzés, de mégis öszsze tudtak fogni. Nem azt mondták, hogy: én, én, én! Hanem azt mondták, hogy: mi magyarok!

Megosztott közösség nem fogja kivívni magának azt, ami megilleti. Mint ahogy színüket váltogató, szavukat nap mint nap megszegő politikusokkal sem megyünk semmire.

Ma nem kell meghalni az ügyért. De összefogni, áldozatot hozni érte mindenképpen kell. Enélkül nem megy. Ma nem meghalni, de legalább élni kell érte. Élni következetesen, hűségesen, erkölcsösen, félretéve az önzést, a viszályt. Hátrább lépve, ha kell, élre állva, ha arra van szükség. Nem privilégiumokra áhítozó, egymást rágalmazó, egymást letipró, egymás ellen intrikáló vezetőkre van szükségünk, hanem a szegényekkel, elesettekkel együttérző, szabadságért, testvériségért, egyenlőségért küzdő, európai gondolkodású mai szabadságharcosokra.

Ha ezt megértjük, akkor 1848–49 szelleme nagyon közel lesz hozzánk, akkor tényleg elmondhatjuk, hogy itt van karnyújtásnyira tőlünk nemcsak a gyönyörű Szabadság-szobor, hanem maga a szabadság is. A magyar szabadság. Amely nem állítható szembe a románok szabadságával, sem a más népekével. Ma, amikor itt lobog mellettünk a magyar, a román, és az európai zászló, és amikor lassan-lassan megszűnik magyar és magyar között a határ, bíznunk kell a nemzetek szabadságában. Hiszen néhány évvel ezelőtt még az is elképzelhetetlen lett volna, hogy ezek a lobogók békében megférjenek egymás mellett. De a közös Európa, a nemzetek egyenlősége és testvérisége nem valósul meg magától. Azért meg kell küzdeni, és erre csak olyan emberek képesek, akik megértik a tizenhárom aradi vértanú üzenetét, csodálják őket, de nem úgy, mint romantikus regényhősüket, hanem mint hús-vér embereket, akiknek éppen úgy drága volt az életük, mint nekünk, de ahogy a költő mondta, még drágább volt a becsületük.

Ma a magyarságnak új honfoglalásra van szüksége. Ismét otthonunkká kell tennünk Erdélyt, mert nekünk nincsen más otthonunk, csak ez, és többé nem akarunk alárendelt szerepet játszani ezen a földön, soha többé nem akarunk másodrendű állampolgárok lenni itt! És otthonunkká kell tennünk egész Európát is, és ebben a békés honfoglalásban az európai népeknek úgy kellene ránk nézniük, mint véresebb időkben, 1848–49-ben vagy 1956-ban tekintett a magyarokra egész Európa.

Feladat van ma is, felelősség is van elegendő, és ezzel csak együtt, összefogva tudunk szembenézni.

Adjon erőt ehhez és világítson nekünk Arad fényesen ragyogó tizenhárom csillaga!

Mivel az emberek mindig harcoltak a szabadságért, harcolnunk kell nekünk is a mi szabadságunkért, a város szabadságáért. A történelemben mindenütt példákat látunk, amelyek erőt adnak nekünk a szabadságért vívott harchoz. Aradnak küzdenie kell a maga érdekeiért. Erőfeszítéseink révén oda jutottunk, hogy az ötödik megye vagyunk a bruttó nemzeti termék terén, ezért Bukaresttől városunk számára decentralizálást szeretnénk. Azért is mondom ezt, mert még negyven milliárdra van szükségünk ennek a térnek a befejezéséhez (szerk. megj.: régi lejről van szó). Remélem, hogy üzenetünket meghallják. Harmóniánk, pénzügyi erőfeszítéseink megérdemlik, hogy ezek a pénzek Bukarestből megérkezzenek. Igaz, hogy sikerült együtt nagyon sok jó dolgot véghezvinni, de itt még együtt be kell fejeznünk egy jó dolgot. Reméljük, hogy mellettünk lesznek, akik ezt óhajtják, és üzenetünket meghallják.

Nemzeti gyásznapunkon ismét Aradon találkozunk, hogy főhajtással és az emlékezés koszorúival magunk és közösségünk kegyeletét méltó módon lerójuk a Vesztőhelyen és itt, a Szabadság-szobornál. Minden évben újból kifejezzük tiszteletünket a tábornokoknak a csatatéren véghezvitt hősiességük iránt, megemlékezve arról, ami október 6-a jelentőségét külön is kiemeli, az önként vállalt vértanúságról.

A csatatéren félelmet nem ismertek, ellenséggel nem alkudtak, kivéve egy alkalmat, amikor elfogadták a fegyverletétel lehetőségét. De azt is csak azzal a szándékkal, hogy megmentsék a hadsereg nagy részét, mert tudták: az addigra egyenlőtlen erők párharcából csak vesztesen lehet majd kikerülni. Azt is tudták, hogy nekik maguknak katonai törvényszék előtt kell majd felelniük tetteikért, de bíztak az oroszok ígéretében, majd a hadbíróság tárgyilagosságában és végül az amnesztia jogos reményében. A végkifejlet ismert, az ítéletek és a végrehajtás helyszíne városunkat végképp beírták nemzetünk történetének gyászlapjaira. A tizenhárom tábornok pedig elfoglalta méltó helyét nemzeti Pantheonunkban.

Mindez 158 éve történt, és azóta folyamatosan emlékezünk és emlékezik az egész magyar nemzet. Emlékeztünk és emlékezünk. Mindig úgy, ahogy lehetett. Kezdetben csak lélekben, később titokban, lopva. Egy ideje úgy, mint most is: nyíltan, szervezett keretek között. De egy dolog sohasem változott, az emlékezés méltóságát mindig meg tudtuk őrizni.

Mi, aradiak nemcsak érezzük, hanem tudjuk és hisszük is, hogy ezek a megemlékezések számunkra fontosak, de éppen olyan sokat jelentenek nemzeti közösségünk egészének is. Időnként azonban felvetődik az a kérdés, amit a tábornokok fogságukban többször is megfogalmaztak. Vajon megérte? Vajon érdemes volt olyan harcot vívni az ügyért, aminek a kimenetele eleve kérdéses volt? Ők egymás között feltehették ezeket a kérdéseket. Volt rá idejük a fogda nyomorában. Hiszen fennmaradt írásaik, levelezésük tanúsítja, hogy a katonai bírák folyamatos gúnyolódásai, a sorozatban elszenvedett megaláztatások a becsapottság és az elesettség érzését keltették bennük. Joggal támadhattak kétségek bennük.

Tábornok Urak – ha ez megnyugvást jelenthet 158 év után – mi, a késői utódok ezennel megadjuk a választ a másfél évszázada feltett kérdésre. Megérte! Érdemes volt vállalni, amit tettek! És érdemes volt megtenni, amit vállaltak! Mert tetteikből és vértanúságukból nemzedékek hosszú sora merített hitet és erőt. Mert példájuk nyomán nekünk is hinnünk kell: nincs elveszett ügy! Ezért van az, hogy a nemzeti emlékezés nem hagyja elhalványulni hőseink nagyságát. Számunkra pedig, akik ma itt állunk, a kérdésre csak egy válasz adható. Érdemes küzdeni a közösségért, érdemes fejleszteni és jobbítani azt, érdemes intézményeinket erősíteni. Érdemes következetesen és együtt végigmenni az úton, mert erőt ad, ha azt érezhetjük, hogy törekvéseinkben nem vagyunk egyedül. Érdemes, mert mi csak közösen, együtt vagyunk őrzői múltunknak és jelenünknek, csak közösen, együtt tehetünk a jobb jövőért. Csak közösen, együtt állhatunk a strázsán, hogy óvjuk mindazt, ami a miénk: iskoláinkat, templomainkat, műemlékeinket, anyagi javainkat és szellemi értékeinket. Nem juthatunk abba a helyzetbe, amit Ady Endre így írt le: “őrzők, kik vagytok árván, őrzők, vigyázzatok a strázsán”.

Számunkra, akiket diktátumok juttattak kisebbségi helyzetbe, egyetlen esély van arra, hogy ténylegesen érezzük: valóban érdemes vállalni a munkát, a küszködést. Ez az esély a szolidaritás, az egységes fellépés. A másfél milliós romániai magyarság számára az egységes fellépés biztosíthatja haladásunkat, de megmaradásunkat is a szülőföldön. Ellenkező esetben olyan helyzetbe kerülhetünk, mint ’89 előtt: mások döntenek rólunk, de helyettünk és nélkülünk teszik majd ezt. Felelőtlen és önveszélyes minden olyan próbálkozás, amely a közösség megosztását célozza, akár a szavazatokat illetően is. Végre meg kellene fogadnunk Tamási Áron intelmét, miszerint szülőföld és közösség olyan dolgok, amiből csak egy van, velük szemben viszont számtalan a kötelességünk.

Ezt vállalhatjuk és ezt vállalni – úgy hiszem – kötelességünk is itt, Aradon, a magyar Golgotán, nemzeti gyásznapunkon, annak a szobornak a tövében, amely a forradalom legmagasztosabb eszményét, a szabadságot jeleníti meg. Hiszen az évenkénti emlékezésnek igazából ez ad értelmet. Ide ezért jövünk el újból és újból Aradról, Erdélyből, az anyaországból, a világból.

A mai napon leszegett fejjel emlékezünk. 158 évvel ezelőtt az önkény és abszolutista hatalom példát akart statuálni Magyarországnak, és igen primitív bosszúvágytól hajtva itt október 6-án kivégeztette a honvédsereg 13 főtisztjét. Közülük 11-en itt alusszák örök álmukat, a Vesztőhely közelében felállított obeliszk alatt. Rajtuk kívül még húsz honvédtisztre róttak hasonló büntetést a Kossuth Lajos által magyar Golgotának nevezett városban, ebben a városban. Elsőnek 1849. augusztus 23 Ormay-Auffenberg Norbert ezredes, a honvéd vadászezredek szervezőjének életét oltották ki.

És október 6. után sem csitult az elnyomás bosszúja. Kazinczy Lajos ezredest, Ludwig  Hauk ezredest majdnem egy évvel később, 1850 februárjában végezték ki. A kivégzőosztag lövedékeit, a hóhérok bitóját azonban nemcsak az elítélteknek szánták. Egy egész országot akartak vele örökre elnémítani. Elnémítani és megfélemlíteni. S míg itt Aradon a katonákat büntették, Pesten ugyanezen a napon puskák elé állították az első magyar miniszterelnököt, gróf Batthyány Lajost és Fekete Imrét, a szabadcsapatok századosát. Nemcsak kettőjük halálával tervezték megfélemlíteni a civil lakosságot, addigra már több tucatnyi polgári személyt végeztek ki a császáriak, s őket még közel kétszáz haláleset követte szerte az országban. A főúri házból származó, de a haladó magyar nemességet reprezentáló, s a magyar honvédséget megalapító Batthyány és a kóspallagi parasztember, Fekete Imre halála szimbólum értékű. Mutatja, hogy a korabeli Magyarország teljes társadalmát büntették, amiért 1848–49-ben a szabadság mellé állt. Azt a társadalmat büntették, amely az első önkénteseket adta a honvédseregnek, s amelynek állománya közel 40 százalékban nem magyarokból állt. Nem magyarokból, akik vállvetve harcoltak a márciusi vívmányok, az Alkotmány és a haza védelmében. Magyarok, románok, szlovákok, németek egyaránt, úgy a honvédzászlóaljak kereteiben, mint akár a külhoni önkéntesek, s az átállt hadifoglyokból létrehozott légiók alakulataiban. Közöttük 25 ezer román nemzetiségű honpolgár fogott fegyvert a császári uralom ellen. Többségében bánáti, partiumi legények, de Bem József tábornok békéltető politikájának következtében erdélyiek is. A megegyezés tehát létrejött, és a bizalom más nemzetiségekkel is helyreállt, hiszen a honvédsereg nem kizárólag a magyar nemzet, hanem a világszabadság érdekében küzdött. A bécsi kamarilla által feltüzelt délvidéki szerb felkelők által első ízben megtámadott helység, például, színromán helység volt. Az 1848. június 30-án felgyújtott Bégaszentmihály szomorú sorsa következtében érkeztek az ország számos pontjáról nemzetőrök, honvédek és sorkatonák a lakosság védelmére. E sorkatonák tisztei között találunk számtalan későbbi aradi vértanút. A pozsonyi német családból származó Aulich Lajos vezérőrnagyot, aki egyáltalán nem tudott magyarul. A temesvári örmény családból származó Kiss Ernő altábornagyot, aki már ’48 áprilisa óta a Délvidéken hadakozott. Az aradi várat elfoglaló gr. Vécsey Károly vezérőrnagyot, egy elnémetesedő magyar arisztokrata família sarját. A horvát eredetű Knézic Károly vezérőrnagyot, akit Kossuth Erdély kormányzójának szemelt ki. A szerb származású Damjanich Jánost, Arad várának utolsó magyar parancsnokát, s Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagyot, aki ugyanabból a hercegségből, Hessenből származott, mint Julius Haynau. A külföld megdöbbenésével és az orosz cár kérelmével mit sem törődve Ferenc József szabad utat engedett vezérének, aki ’49 augusztus végére eredetileg még nagyobb vérfürdőt tervezett. Gyorsított eljárások keretében minden, a honvédsereg egykori tisztjének halált szánt. Mint írta: “Sohasem lesz itt nyugalom, ha nem büntetjük meg példásan minden baj okozóit, az efféle gyalázatos dolgokat művelő tiszteket”. Melyek voltak azok a gyalázatos dolgok, amelyeket a tisztek elkövettek? 1848. március 15-nek 12 pontja, vagy az egy hónappal később királyi szentesítéssel létrehozott áprilisi törvények, a királyi akarattal létrejött magyar kormány, az Alkotmányra letett eskü, s a legfontosabb: a haza védelme. Mind megannyi ismérve annak, ha egy ország önmagára talál, ha visszautasítja a dinasztikus uralmat, s a fejlődés útjára lép. Mert Magyarország a fejlődés útjára lépett, s ennek a tisztikarnak talán a legnagyobb bűne az volt, hogy hajlandó volt mindezeket megvédeni. Ezeket a tiszteket és hadseregüket azonban csak a túlerő tudta legyőzni. Kiváló emberekből álló kiváló seregek élén álltak. A művelt világ és az ellenséges ármádiák vezérei egyaránt csodálkoztak azon, hogyan tud egy megszállt, önálló hadügy nélküli ország akár pár hónap alatt ütőképes haderőt felállítani. A megoldást 1848 szellemében kell keresnünk. Mert akkor, a XIX. században többé-kevésbé párhuzamosan próbálták modern nemzetként megfogalmazni magukat a Kárpát-medence nemzetei, magyarok, románok, szlovákok, szerbek, horvátok és a többiek. 1848–49 döntő mozzanat volt ebben a folyamatban, ez mindegyikük számára kiemelkedő időpont. Ebben a rövid időszakban mindegyikük számára egyaránt voltak fennkölt és tragikus pillanatok, amelyekre másfél évszázadon keresztül büszkén vagy haraggal emlékeztek vissza. Tragikus, hogy ezek a nemzetformáló élmények nem együtt, hanem egymással szemben érték a nemzeteket és ezt használta ki az önkényuralom, ezt használta ki később is évszázadokon keresztül.

Arad azonban nem elrettentett, hanem példát mutatott, mert ők, az aradi tizenhármak nem öncélú hadsereg élén álltak, ez a hadsereg nem a dinasztia érdekében harcolt, mint a Habsburgok vagy a cár hadereje. A legjobbak, a különböző nemzetekből származó aradi tábornokok, és később mások is képesek voltak túltekinteni a szűk nemzeti elfogultságokon. Megértették, hogy a szabadság és a polgárosodás olyan egyetemes értékek, amelyekért együtt, közösen is érdemes, sőt igazából csak így lehet küzdeni. Ez még ma is élő, vérükkel megpecsételt üzenetük. Ők az elmúlt másfélszáz évben is persze gyakran kisebbségbe szorultak. Kisebbségbe szorultak a tiszta szándékok a hatalmi érdekekkel, a hisztériakeltéssel szemben, és azt látjuk, hogy még ma is fel-felbukkannak ilyen törekvések.

Nekünk, magyaroknak, románoknak, szerbeknek, szlovákoknak és horvátoknak kell szembeszállnunk ezekkel a törekvésekkel. A 13 aradi vértanú életútja, származása, valamint a különböző európai népek forradalmai, szabadság utáni vágyai egyaránt mutatják, hogy a XIX. század közepén Európa a szabadságot és a polgári átalakulást választotta.

A XXI. század elején Európa, igen, közte Kelet-Európa népei, nemzetei is a gazdasági fejlődést, a felemelkedést a választják. A mai Európában a polgárosodás és a gazdasági felemelkedés olyan kézzel fogható lehetőség, amit a Kelet-európai nemzetek, köztük magyarok és románok úgy tudnak legjobban kihasználni, ha összefognak, ha egymásban nem ellenfelet, megkerülendő konkurenciát, hanem partnert keresnek és találnak. Mert az Európai Unióban, amelyik politikai és gazdasági egység is, az államhatárok jelentősége leértékelődik. Szükséges azonban, hogy a nemzeteket elválasztó határok, az egészségtelen, a konfliktusokat élező és önsors-rontó indulatok is felszámolódjanak. Ez azonban még mindig nem elég, mert le kell bontani az egyes emberekben a más nemzetekkel szemben meglévő határokat és előítéleteket is. Most talán ez a legfontosabb. Igen, most ez a legfontosabb ahhoz, hogy újra integrálódó természetes, történelmi és gazdasági egységek Békéscsaba és Arad, Szeged és Temesvár, Debrecen és Nagyvárad élhessenek az EU-támogatások előnyeivel. Mert Magyarország és Románia hatékony együttműködésének konkrét fejlődés lehet a következménye. Együtt a határ menti területek gazdasági kooperációjának a támogatására számíthatunk. Mindkét országban a felemelkedés és a gazdagodás elősegítheti a magyar és a román nemzet örökölt, sőt a jelenleg újratermelődő konfliktusainak a feloldását is. Ehhez bizalomra van szükség.

1849-ben a honvédtiszteket és a hadseregüket csak a túlerő tudta legyőzni, mert seregeiket összetartotta a bizalom. Amit a császár és cár hadseregében szigorú fegyelemnek mondtak, a honvédseregben bizalom volt a neve. A szabadságharc huszon-, sőt tizenéves katonái, az őket elengedő édesanyák, leánytestvéreik, akik gyolcsot és kötést készítettek a sebesülteknek, édesapáik, akik falvaik harangjait leemelték, hogy ágyút öntsenek belőlük, mindannyian bizalommal fordultak a honvédtisztek felé. E honvédtisztek teljesítették kötelességüket. Előttük haza és haladás, és a királyi parancs értelmében a magyar alkotmányra letett eskü a legszentebb kötelékké vált, amelyet kiegészített katonáik irántuk való bizalma. Ők nem tartották magukat lázadóknak, mert nem voltak lázadók. Őket a bécsi Kamarilla és a Szent Szövetség magára eszmélése állította kényszerhelyzetbe. Őket a belső államcsínnyel megbuktatott törvényes király helyett trónra kerülő Ferenc József állította kényszerhelyzetbe. Az a Ferenc József, aki nem ígért semmit az országnak, éppen ezért elvehette, amit akart. Hozzányúlhatott az összes közügyi változáshoz, amelyeket Széchenyi, Kossuth és Petőfi kiharcolt, a lehetőséget a haladáshoz, jogot az önálló élethez. Mindezt megkaphatta volna a tisztikar segítségével, ha az aradi tizenhármak és katonatársaik engedelmeskednek neki. Ehhez azonban egy valamit még át kellett volna adniuk, a lelküket. Erre azonban nem voltak hajlandók. Esküjük kötelezte őket, ezért lelkiismeretüknek engedelmeskedve harcoltak Magyarországért és a népek szabadságáért. Alig másfél évvel később, itt, Aradon, már mást vettek el tőlük, az életüket. Életüket, amely egy embernek a legszentebb, legféltettebb kincse.

“Áldd meg Aradot, áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!” – Damjanich fohászkodik így Istenhez, kivégzése előtti imájában. Lelke tiszta volt és nyugodt, akárcsak sorstársaié. Halálukkal példát kívántak hóhéraik statuálni, megtörni a szabadságba, az alkotmányba, a jövőbe vetett hitet. Nem sikerült, ahogy nem sikerült a hadbíróságnak megtörni a honvédtiszteket, úgy nem sikerült Magyarországot sem térdre kényszeríteni. Arad nem elrettentett, hanem példát mutatott. Példát mutatott nekünk is, utódoknak. Mert ők, a honvédtisztek másokért adták életüket. Magyarok, románok, szlovákok, németek. Protestánsok, katolikusok és zsidók mindnyájunkért, önökért is és miértünk is. Lányainkért is, fiainkért is egyaránt. Mi megbecsüljük emléküket, ápoljuk tetteiket úgy, ahogy Arad város közössége ápolja szakadatlanul 158 esztendeje.

Köszönöm önöknek, aradiaknak mindnyájunk nevében. Köszönöm önöknek, romániai magyaroknak, s köszönöm mindazoknak, akik segítenek, hogy mártír katonáink emléke példaként ragyogjon mindnyájunk előtt.

Szentbeszédében a szeged-csanádi főpásztor a Szentírás egyik idézetéből (“Úgy küldelek titeket, hogy bárányokként farkasok ellen küzdjetek”) kiindulva az aradi vértanúkról megállapította: noha kevés magyar volt közöttük, küldetést éreztek a magyar és a világszabadság iránt, mivel megízlelték azt. A szabadságot ugyanis sokszor elfojtották, elvették, megölték, mégis mindig újraéledt. Mi boldogok lehetünk, mert szabadságban élhetünk, ami azonban szabaddá teszi az indulatainkat is, tehát korlátlanul kötekedhetünk, gáncsoskodhatunk felebarátainkkal, nemzet-testvéreinkkel. Amikor ezt tesszük, gondolunk-e arra, hogy visszaélünk a vérrel, temérdek áldozatvállalással kivívott szabadságunkkal, hogy ezzel foltot ejtünk vértanúink dicső emlékén?

A szertartás során a Szentírásból a történelmi egyházak lelkészei, belvárosi katolikus hívekkel felváltva olvastak fel igeverseket, a templomkórus ünnepi énekeket szólaltatott meg, az ünnepélyességet nagyban emelték Borsos Edit, a Debreceni Csokonai Színház énekesének áriái. Balázs Attila, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze nagy átéléssel adta elő Juhász Gyula Vértanúink című költeményét.

Az ünnepélyes szertartás végén Matekovits Mihály, a minorita kultúrház igazgatója a házigazdák nevében köszönte meg az első sorokban ülő magas rangú vendégeknek, kiemelve Markó Béla szövetségi elnök, Szekeres Imre magyar honvédelmi miniszter, Havril András vezérezredes, vezérkari főnök, Gyenes István dandártábornok, honvédelmi minisztériumi osztályvezető, Terényi János bukaresti nagykövet, dr. Cseh Áron kolozsvári főkonzul, Winkler Gyula miniszter, továbbá az aradi és Arad megyei magas rangú magyar tisztségviselők nevét, msgr. Kiss Rigó Lászlóval az élen az egyházférfiak jelenlétét, a templomkórus és a karnagy szolgálatát, a híveknek a jelenlétet.

Az immár szűknek bizonyuló Magyar Házban népünk múltját idéző könyvkiállítás várta az érdeklődőket, akik Tolcsvay Béla zenéjét hallgatva hangolódhattak rá a történelmi események felidézésére.

Az 1848–49-es szabadságharc eszméire, áldozataira való emlékezésben ezúttal is fontos szerep jutott a magyar irodalom klasszikusainak, de számtalan kortárs költő versének is, sőt Ibsen, Heinrich Heine, Victor Hugo gondolatai is megszólaltak a helybeli magyar diákok előadásában.

A tragikusan végződő, de mai napig erőt, reményt, szabadságszeretet sugárzó történelmi eseményeket dr. Schmidt Alfréd és Doboly Beatrix helyi EMKE-elnök elevenítette fel, hangsúlyozva, hogy a múlt ismerete nélkül gyökértelenné válunk, olyan emberekké, akik engedve az individualizmust szorgalmazó világunknak, elszakadnak a múlttól, kiszakadnak a közösségekből és mindenféle felelősségvállalás nélkül vegetáló statisztaként élik le életüket. Az aradi 13 szelleme arra biztat, hogy merjünk áldozatot vállalni ma is, hiszen csak így válhatunk értékteremtő emberré – fogalmazott az ünnepség egyik főszervezője.

Vajdahunyadon ma szintén a Magyar Házban a nyugdíjasklub keretében elevenítik fel az október 6-i eseményeket, szerdán pedig a nőszövetségi találkozón kerül sor történelmi megemlékezésre.

Idén is sokan jöttek külföldről, a strand területét ellepték a kutyaketrecek, szépítkező asztalok, melyeken a társasági (és nemcsak) kutyusokat fésülték, hajlakkozták, nyírták. Sok ritka kutyafajta is bemutatkozott, olyanok, melyeket Aradon és általában az országban nemigen (vagy csak nagyon ritkán) lehet látni. Miután bizonyos román tenyésztők évekig azért harcoltak, hogy hivatalosan és nemzetközileg is elfogadják a román mioritic pásztorkutyát, egyik ilyen fajta megnyerte a legszebb kutyának járó, szombaton megszervezett Best In Show versenyt. A Rădăuti-ból érkezett gyönyörű példányt sokan megcsodálták. Idén második alkalommal került sor az Erdélyi kupára is, melyet csak Aradon szerveznek.

– Nagyon örülünk, hogy idén ilyen szép számban érkeztek kutyák, a bemutatott példányok jó része nemzetközi értékű – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Gheorghe Schill, az Arad Megyei Kutyatenyésztők Egyesületének elnöke, aki szerint a külföldi (főleg magyar) bírák is meg voltak lepődve, hogy a publikum milyen civilizáltan viselkedett. Egyébként azt a kutyakiállításokra rendszeresen kilátogatók is elmondhatják, hogy ezeken az eseményeken balkáni viselkedésre nem gyakran van példa. Aki oda kimegy, az állatokért megy ki, hogy gyönyörködjön bennük, esetleg megsimogassa őket. A hétvégén, aki tehette, még egy-két miccset is elfogyasztott egy jó pohár sör mellett.

A magyar népmese-feldolgozást Megyes Lábadi Éva (m. v.) rendezte, közreműködik Bonczidai Dezső, Kocsárdi Levente, Lőrincz Rita, Mátray László, Szilágyi Ágota, Szilágyi Olga, Tankó Erika és Tarr Mónika, zenéjét összeállította és előadja Vajda János (m. v.).

Az előadáson, amelyre jegyeket a bejáratnál lehet kapni, román nyelvű szinkrontolmácsolást biztosítanak.

Arad – Fényes nappal, szombaton három fiatal (egy lány és két fiú) kirabolta az Aurel Vlaicu negyed egyik lottóüzletét. A fiatalok nyugodtan besétáltak az üzletbe, majd a lány segítséget kért az eladónőtől egy lottószelvény kitöltéséhez. Míg az eladó a lánynak magyarázott, a másik két társa kilopta a kasszából az aznapi bevételt. Mire az asszony észbekapott, a fiatalok kiszaladtak az üzletből a pénzzel együtt. Az eladónő kiabálására az egyik járókelő a lány nyomába eredt és sikerült elfognia, a pénz azonban a fiúknál maradt. A pénztárosnő nem tudta pontosan megmondani, hogy mennyi pénz lehetett a kasszában, de szombat lévén elég nagy volt a bevétel.

A rendőrség nyomozást indított az ügyben, lehetséges, hogy a fiatalok dévaiak. A lányt már kihallgatták, annak alapján próbálják azonosítani a szemfüles tolvajokat.